LÉVAI KATALIN

IGAZI POLGÁRI OTTHONBAN ÉL LÉVAI KATALIN, ANTIK BÚTOROK, KÉNYELMES FOTELEK KÖZÖTT. A SAROKBAN SZÁZÉVES ZONGORA ÁLL, FÖLÖTTE A SZÜLEI PORTRÉI A FALON. AZ EMBERNEK AZ AZ ÉRZÉSE, ITT MINDEN EGYES TÁRGYNAK, DÍSZNEK, KÉPNEK VAGY BÚTORNAK MEGVAN A MAGA HELYE, ENNEK AZ OTTHONNAK A LAKÓJA NAGYON GONDOSAN VÁLASZOTTTA KI, MI HOVÁ KERÜLJÖN.

 

– Ön rendezte be a lakását, ez az a stílus, ami leginkább kifejezi az ízlését?

– Igen, pontosan így van. Szeretem a régi bútorokat, a hagyományos, polgári hangulatot, nagy, ovális ebédlőasztallal, amin gyertyatartók és sütesményestál állnak, a hangulatlámpával megvilágított sarkokat, a régi gramofont, egyszóval mindent, ami a békeidőkre és a szüleimre emlékeztet. Velem él a múlt, ami persze nem jelenti azt, hogy ne a jelenben élnék és a jövőn gondolkodnék, de mindig szívesen teszek képzeletbeli utazásokat visszafelé az időben. Sok bútort és tárgyat örököltem a szüleimtől, amiket kikezdett az idő, de rendbehozattam őket, és nagyon vigyázok rájuk. A férjem szerint ez nem is lakás, hanem szentély, de ezt azért túlzásnak érzem. Nagyon kényelmesen lehet itt élni, és főként írni a hatalmas íróasztalnál, amit édesapámtól örököltem.

– Vannak kedvenc bútorai vagy tárgyai?

– Persze. Ez a hatalmas barokk tükör még a nagymamámé volt, és a márványlapján egy 1936-ban készült fotó áll a nagyszüleimről. Ez a fénykép éppen a tükör előtt készült, vagyis a tükör és a fotó többszörös tükröztetést jelent, egyfajta játékot az idővel.

A regényeimben gyakran szerepel a tükröztetés, mint technika, és erről az aranykeretes tükörről is többször írtam az Anyám évszázada című regényemben, amiben egyébként az édesanyámnak állítottam emléket.

Viszont rengeteg időt töltök apám íróasztala mögött, hiszen ott írok. Nemrégiben volt egy nagyon különös, igazi prousti élményem. Kinyitottam a szekrényt, hogy kivegyek belőle egy poharat, és hirtelen egészen váratlanul megéreztem annak a süteménynek az illatát, amit sok évvel ezelőtt a nagymamám sütött, és amit ebben a szekrényben tartott. Mintha megint gyerek lettem volna, úgy álltam ott a szekrény előtt. Fölkavaró, döbbenetes élmény volt, ami egész sor emléket indított el bennem természetesen.

– Úgy tudom a legújabb regénye egészen más hangvételű, mint az előzőek. Mennyiben lett ez más, mint a többi?

– Valóban. A Szerelemfüggő lélektani regény, melyben egy szenvedélyes és kényszeres függés történetét írom meg. Egy fiatal lány, akit a családjában súlyos megrázkódtatások értek, beleszeret a tanárnőjébe és szinte üldözni kezdi. Szeretetéhes, magányos, kiszolgáltatott, és nem tudja, hogyan kell szeretni, mert őt sosem szerették igazán. Belekapaszkodik minden felé nyújtott kézbe, zavaros kapcsolatokba kezd, és egyre reménytelenebb és megalázóbb helyzetekbe sodorja magát. Sokáig hiába küzd a belső démonjaival, míg végül mégiscsak eljut a felismerésig, hogy addig nem fogják szeretni, amíg ő nem képes mást szeretni. Amikor végijárt mindenféle poklot, ezzel a nagy felismeréssel a tarsolyában talán felhagy a manipulatív és zsaroló játékaival, és új életet kezd.

Ennek a történetnek a megírásához valóba negészen más nyelvre volt szükségem, mint amit a korábbi könyveimben használtam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd ezt a tőlem szokatlan hangvételű regényt. November végén jelenik meg.

– Nem nagyon magányos foglalkozás az írás? Nem érzi úgy, hogy kikerül az élet nyüzsgéséből?

– De igen. Írni csak a legteljesebb magányban tudok, úgy, hogy teljesen kizárom a külvilágot. Amikor egy regényen dolgozom, soha nem is írok publicisztikát, csak a két regényírás szünetében foglalkozom igazán közéleti kérdésekkel, ilyenkor puublikálok újságokba és vagyok aktív a facebook-on is. Szerencsére szerteágazó, nagy családom és kiterjedt baráti körünk van, úgyhogy amikor előkerülök az írás magányából, mindig hamar föléleszthetőek ezek a régi, mély kapcsolatok. Arról nem is beszélve, hogy amikor írok, velem vannak a képzeletem figurái, akikkel lenyűgözően bensőséges viszonyba kerülök, ahogyan haladok előre az írással. A végén egészen függetlenek lesznek tőlem, a saját útjukat kezdik járni, és nagyon vigyázni kell velük, mert időnként egészen elszemtelenednek. Ők dirigálnak nekem, és fütyülne arra, hogy mit mondok nekik.

– Vannak-e újabb tervei, mire készül az új regény bemutatója után?

– Mint mindig, ezúttal is megvan a fejemben a következő regényem terve, ami valamiképpen a folytatása lesz ennek a könyvnek. És játszom a Párnakönyv című darabomban, ami ugyancsak különös élmény, hiszen két igazi színész, Németh Kristóf és Földes Eszter mellett szerepelni hihetetlenül izgalmas, de nem hagytam fel a tanítással sem, hiszen eredetileg szociológus vagyok, és kedvenc tárgyamat, a civil társadalom fejlődését továbbra is tanítom az egyetemen. És mivel a színház az egyik nagy szerelmem, arra is készülök, hogy A szerelemfüggőből színdarabot írjak. Szerintem ez megint egy olyan regény, ami színpadra kívánkozik.


Köves Tünde